10 éve életem leghosszabb, legsötétebb és legmagányosabb éjszakája jött el. Az öt ágyas vajúdóban vártam, hogy a csordogáló magzatvíz mellé megérkezzenek a méhösszehúzódások, amik anyává tesznek, világra segítik a kisbabámat. Órák óra vártam, nem tudtam mire, egy rettenetesen furcsa lelkiállapotban, ahol az eszemmel tudtam, holnap anya leszek, de fogalmam sem volt, mi fog velem valójában történni. Első szülés, első baba. Senki nem mondta, hogy ilyen is van, hogy hiába reped meg a burok, nem indul el a folyamat még órákig, akár napokig. Nem volt dúlám, azt sem tudtam, hogy van olyan, a szülésznőm tennivaló híján hazament, a férjemet hazaküldték, én pedig elárvultan vártam a fájást, a valamit, a bármit, csak történjen már.
