10 éve életem leghosszabb, legsötétebb és legmagányosabb éjszakája jött el. Az öt ágyas vajúdóban vártam, hogy a csordogáló magzatvíz mellé megérkezzenek a méhösszehúzódások, amik anyává tesznek, világra segítik a kisbabámat. Órák óra vártam, nem tudtam mire, egy rettenetesen furcsa lelkiállapotban, ahol az eszemmel tudtam, holnap anya leszek, de fogalmam sem volt, mi fog velem valójában történni. Első szülés, első baba. Senki nem mondta, hogy ilyen is van, hogy hiába reped meg a burok, nem indul el a folyamat még órákig, akár napokig. Nem volt dúlám, azt sem tudtam, hogy van olyan, a szülésznőm tennivaló híján hazament, a férjemet hazaküldték, én pedig elárvultan vártam a fájást, a valamit, a bármit, csak történjen már.
Ha visszagondolok arra a 21,5 órára, amíg a magzatvíz csordogálásból kisbaba lett, ezek a magányos, bizonytalan órák voltak számomra a legnehezebbek, sokkal nehezebbek, és mentálisan megterhelőbbek, mint a később érkező fizikai fájdalom kihívásai. A szobatársaim szép sorban szülőszobára kerültek, hallottam kitolásaik vad hangjait, és egyszerre kívántam, hogy utánuk mehessek végre, és rettegtem az ismeretlentől. A kispárnámat és a tigrisemet szorongattam, az otthon egy-egy kis darabját, miközben az ágy fémvázára borultam a félhomályban. Mikor reggel végre a szülőszobára kerültem, megérkezett a férjem, a szülésznőm, az orvosom, és végre felgyorsultak az események, az maga volt a felüdülés. A kád víz ellazított, miközben a testem keményen dolgozott, a kisbabám is segített, minden összehúzódás alatt éreztem, hogy velem van, dolgozik ő is azért, hogy találkozhassunk. Mikor teljesen kinyílt az anyaméh kapuja, egy pillanat alatt előbújt. Éreztem a megkönnyebbülés könnyeit a szememben, egy pillanatra csend lett, mintha angyal szállt volna el felettünk, és a kisfiam felsírt tiszta, éles hangon. Azonnal rám tették, én magamhoz öleltem, finom bőre összesimult az enyémmel, a férjem a vállamhoz hajolt, és ott voltunk hárman, egészen közel egymáshoz, egy új családdá születve. Mindennek tíz éve, és mégis, csak ma este jutott eszembe először, hogy egy új anyuka is világra jött aznap este. Egy önálló identitás bennem, ami már többé el nem múlik, el nem veszik, meg nem kopik, és míg leszek e Földön, bennem él majd. Vagy még talán azon is túl.
Ha visszagondolok arra a 21,5 órára, amíg a magzatvíz csordogálásból kisbaba lett, ezek a magányos, bizonytalan órák voltak számomra a legnehezebbek, sokkal nehezebbek, és mentálisan megterhelőbbek, mint a később érkező fizikai fájdalom kihívásai. A szobatársaim szép sorban szülőszobára kerültek, hallottam kitolásaik vad hangjait, és egyszerre kívántam, hogy utánuk mehessek végre, és rettegtem az ismeretlentől. A kispárnámat és a tigrisemet szorongattam, az otthon egy-egy kis darabját, miközben az ágy fémvázára borultam a félhomályban. Mikor reggel végre a szülőszobára kerültem, megérkezett a férjem, a szülésznőm, az orvosom, és végre felgyorsultak az események, az maga volt a felüdülés. A kád víz ellazított, miközben a testem keményen dolgozott, a kisbabám is segített, minden összehúzódás alatt éreztem, hogy velem van, dolgozik ő is azért, hogy találkozhassunk. Mikor teljesen kinyílt az anyaméh kapuja, egy pillanat alatt előbújt. Éreztem a megkönnyebbülés könnyeit a szememben, egy pillanatra csend lett, mintha angyal szállt volna el felettünk, és a kisfiam felsírt tiszta, éles hangon. Azonnal rám tették, én magamhoz öleltem, finom bőre összesimult az enyémmel, a férjem a vállamhoz hajolt, és ott voltunk hárman, egészen közel egymáshoz, egy új családdá születve. Mindennek tíz éve, és mégis, csak ma este jutott eszembe először, hogy egy új anyuka is világra jött aznap este. Egy önálló identitás bennem, ami már többé el nem múlik, el nem veszik, meg nem kopik, és míg leszek e Földön, bennem él majd. Vagy még talán azon is túl.
Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése