Vilmos születése

Vilmos születése

Egy évvel ezelőtt született meg DúlaTriumvirátusunk második közös gyermeke, az én Vilmoskám. A szülésem ugyanolyan volt, mint a várandósságom, egyszerűen csak megtörtént velem, pont úgy, ahogyan kellett, amikor kellett, és az élet, a sors, a nagy rendező még nálam is jobban tudta, hogy minek hogyan kell történnie ahhoz, hogy tökéletes legyen.

Aranyóra <3

A csapatom abból a szempontból nem volt kérdés, hogy tudtam, kik lesznek a dúláim: Dúlatriumvirátusunk becses tagjai, akik előző gyermekem, Ádi születését is kísérték. Nati és Judit beleegyeztek abba, hogy ezúttal nem lesz első s helyettes, hanem az élet fogja megírni, melyikük lesz ott. Ezt tudtommal hármunk közül én viseltem a legnehezebben, de egyszerűen képtelen voltam köztük választani. Visszatértem régi orvosomhoz, akinél az első két fiamat szültem, és egy szuper, igazi, alternatív szemléletű szülésznőt választottam mellé, életem egyik legjobb döntése volt.

Eljött a hétfő, január 8-a, két napos terminustúllépésben voltam már, és a kezdet kezdetétől hittem benne, hogy ezen a napon fog Vilmos megszületni. Számításaim szerint itt telik le a 40 hét, és a Nagyikámnak születésnapja van. De Vilmoskának más tervei voltak. Csalódottan keltem fel 9-én reggel, elkezdett belém kúszni, hogy „csak nincs valami baj, miért nem születik már meg…?” Menthetetlenül kialakult bennem az érzés, ami minden gyereknél eljött: a „szülni a akarok, de most rögtön ám, azonnal!”- érzése. Ettől függetlenül az éjszaka totálisan eseménytelenül telt. Másnap Judit és Nati készült ide felmentő seregként, de Nati megfázott, inkább kúrálta magát Bajnán, hogy a szülésre jobb formában legyen, így Judit jött csak át, dél körül. Mikor megérkezett, a férjem a laptopján klimpírozott munka címszóval, mi pedig azonnal bevonultunk a hálóba. Hát az olajok már a kocsi csomagtartójában lévő kórházi pakkban várták a szebb jövőt, úgyhogy egy bambusztejes - gojibogyós testápolót rántottunk elő. Én az oldalamra feküdtem, előbb az egyikre, aztán a másikra, Judit pedig megmasszírozott, átsimogatta a testem a finom krémmel. Nagyon jól esett. Közben vihogtunk, mint a kamaszlányok, pletykáltunk, családi történeteket meséltünk egymásnak. Egyszer próbálkoztunk imaginációs gyakorlattal, de abba a férj belecsörtetett orrot fújni, hagytuk a komolykodást a francba. Nyugalom volt, félhomály, és bár csak ketten voltunk, a női kör ereje érződött a szobában… Éreztem pár összehúzódást a vége felé, még mondtam is Juditnak, hogy szerintem, ha maradna még, simán meg tudná indítani a szülésem. Judit kedvesen felajánlotta erre, hogy este munka után még visszajön.

Meglepetésemre a kontrakciók nem álltak le. Nagyjából negyed óránként érkezett egy-egy. Andrásnak mondtam is, hogy talán lesz valami, miközben aggodalmas fejjel, látványosan nem tudtam magammal mit kezdeni a lakásban. Azt válaszolta, hogy ne feszüljek rá erre, ha lesz valami jó, de az se baj, ha nem. Aztán hazahozta a gyerekeket, kezdődött a leckeírás, vonatozás, hegedűóra, fürdés-vacsora, és az egész összehúzódás-sorozat szépen leritkult. Volt, hogy egy órában csak egy kósza kontrakció jelentkezett, ugyanakkor az már igen erőteljesen, szinte fájdalmasan. Továbbra is reménykedtem, hogy talán az éjjel lesz valami, rendszereződnek majd azok a fájások.

Judit este megérkezett, és miután lefektettük a gyerekeket, újra előkerült a testápoló. Nem volt kedvem beszélgetni már. Judit masszírozott, én pedig próbáltam kapcsolatba kerülni a babámmal, és gyakorolni az elengedést, látni a nyíló kaput, a mindent, amiről azt gondoltam, segíthet, és közben mélyeket sóhajtottam, szinte félálomban voltam. Jöttek a kontrakciók, de csak ritkán, továbbra is rendszertelenül, 20 perc - fél óránként egy-egy. Mikor Judit menni készült, felmerült, hogy próbáljuk-e erősíteni a folyamatot, menjünk-e esetleg sétálni, de este 10 óra is elmúlt már, fáradt voltam, és féltem attól, hogy trappolok az éjszakában, kifáradok teljesen, és ha nem indul be, akkor pazarlom a drága pihenőidőt. Hihetetlen, hogy még a negyedik gyereknél is milyen bizonytalan az ember. Tényleg nincs két egyforma szülés.

Tizenegy óra után feküdtem le, nem rendszereződött semmi, 6-8 percről simán visszaváltott 10-12 percre a szünetek hossza, nem volt benne tendencia, pedig maguk az összehúzódások erősek és akár egy percig hosszan tartóak is voltak. Aztán 3 óra után valami megváltozott, minden átmenet nélkül váltottak a kontrakciók 3-4 percesekké, ugyanakkor hosszuk lerövidült 30-40 másodpercnyire, egészen éber lettem, és figyeltem egy darabig, de hamar felálltam, sétáltam néhányszor fel-alá a lakásban, nem volt durva a fájdalom, de éreztem, hogy ez már az, innen már nincs visszaút. Felébresztettem a férjem, 3:45 kor hívtam a szülésznőt, fél ötre beszéltünk meg találkozót a kórházban. Hívtam Juditot, akkorra ő is odaér, Nati pedig elindul Bajnáról. Anyósomék is elindultak hozzánk, a három alvó, mit sem sejtő kisgyerekre vigyázni.

Ekkor még volt olyan ötletem, hogy letusolok, de ezt hamar elvetettem, mert úgy éreztem, hogy a gravitáció megtette hatását, és kezdenek a nem kívánt mértékben felgyorsulni az események. Két dologra emlékszem itthonról, ahogy pakolászok, öltözöm fel, eszembe jutott, hogy ennek már a fele se tréfa, hiszen még áll a burok, de ha megrepedne – 10 percen belül megszülnék itthon… Csak a burok tartson ki a kórházig, akkor nem lesz gond. A másik, hogy a nappaliban méregettem egy pár fájást, 2-2,5 perc volt köztük a szünet, a tartamukat pedig ösztönösen engedtem, lélegeztem át. Milyen nehéz volt az első szülésemnél nem megfeszülni, hanem engedni. És most milyen nehéz volt egy negyedik babánál másképp csinálni – de ez villant az eszembe: muszáj lassítani. Mindennel szembe menve, amit dúlaként tudok, összeszorítottam a szám, az izmaim, állásból leültem, félig fekve egy fotelba, és próbáltam visszatartani a fájásokat. Nagyon nehéz volt.

A férjem is látta rajtam, hogy komoly a dolog, (főleg, mikor az egyik kontrakciónál már kénytelen voltam hangot is kiadni) ezért újra hívta a szülőket, és rábeszélt, hogy menjünk le a kocsihoz. Lent a garázs előtt beültünk az autóba, és pár percen belül felvillantak apósom parkoló autójának a fényei. Mi abban a pillanatban kifordultunk a kapun, csak megálltunk egy pillanatra lehúzott ablakkal: „a fiúk fent vannak, nézzetek rájuk”, én erőtlenül intettem, és már robogtunk is a kórház felé.

Irtózatosan hosszúnak tűnt 2-3 kilométer a kórházig, nem óhajtottam az autóban szülni, csak a burok tartson ki a szülőszobáig - mantráztam.  Közben Judit telefonált, hogy ő már itt van, de zárva a főbejárat, az oldalsónál találkozunk. Leparkoltunk a kórház mellett, de nagyon lassan haladtunk azon a pár méteren. A férjem hozta a cuccokat, de nekem minden két perc után meg kellett állnom egy percre, amíg a kontrakció tartott, és jobb híján a táskákon kívül még én is rajta lógtam, úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Bejutottunk oldalt, Judit ott várt a liftnél, egy kontrakció még ott az előtérben, egy a liftben, egy a folyosón, felértünk. Még jó, hogy Judit tudta az utat, én már nem voltam abban az állapotban, hogy tájékozódjak a szokatlan útvonalon, Férj meg pláne nem volt képben a kórház alaprajzával. Sose tudhatjuk mire jó éppen a dúla – hát, erre is.

Mikor megláttam a szülőszoba bordó ajtaján az ismerős repülő gólyát, olyan érzésem volt, mintha hazaérkeztem volna. Valaki becsöngetett, 4:45 volt már, és az ajtó résében megjelent a szülésznőm. Úgy állt ott nyugodtan, szelíd mosollyal, mint egy mentőangyal. Megjöttem, itt vagyunk, megvan a burok, körülbelül egy óra, maximum kettő és meglesz a baba - gondoltam magamban. Felkászálódtam a vizsgáló asztalra, közben berobogott az orvosom (később derült ki, hogy éppen végzett egy másik szülésnél), hogy megvizsgáljon. Négyujjnyi méhszáj – tessék?! – még vissza is kérdeztem, de tényleg négyujjnyi, jól hallottam.  Hát akkor nem kell itt egy óra se. De arra, hogy tíz perc múlva a kezemben fogom tartani a fiamat, még ekkor sem számítottam.

Összeszedtük a cuccaimat és a hozzátartozóimat, és igyekeztem eljutni a folyosó végére az 1-es szülőszobába egy fájásszünet alatt. Rápillantottam a kádra, meg a 200 kiló cuccra, amit hoztunk, de tudtam, hogy erre mind-mind egyáltalán nem lesz semmi szükség. Nem tudtam, hogy ennek most örülök, vagy szomorú vagyok, de még így is éreztem a humoros voltát. Átöltöztem, lezajlott a világ legrövidebb ctg-je, szerintem 3 fájást vártunk, miközben mondtam, hogy úgy is érzem, hogy lassan tolnom kell. Egyébként még mindig nem volt olyan fájdalmas, mint a burok nélkül, szünetben teljesen kontrollált voltam.

Judit megpróbálta előkeríteni a muskotályzsálya olajat a csomagból, amit együtt pakoltunk össze, da hamar belátta, hogy mire megtalálná és használnánk, addigra régen baba lesz úgyis. Így tehát Férj és Judit leültek, mint egy jó mozihoz, Judit az ablak mellé, Férj a fejemhez, a kezét fogtam. Bejött az orvos, többször elmondta, hogy jól van, minden a legnagyobb rendben van. Mivel a burok még mindig nem repedt meg, 4.55-kor gyors burokrepesztés következett, és utána az orvos következő mondata (kis meglepetten örvendező felhanggal) ez volt: „itt a gyerek”. És valóban, Vilmos indult is azonnal kifelé. A szülésznő bársonyos hangon beszélt hozzám, közben szépen, lassan csúszott ki a babám, itt a kis feje, hallottam az orvos hangját, és még két apró tolásra meg is született. Eltelt egy-két másodperc csend, aztán röviden felsírt a kisfiam, de tényleg csak addig, amíg rátették a mellkasomra. A meleg bőre, az enyémhez ért, a magzatmáz és a magzatvíz ismerős illata az orromba szökött, és csak azt éreztem, hogy határtalanul boldog vagyok, hogy ezt még egyszer átélhetem. Férjjel boldog pillantást váltottunk, láttam a szemén, hogy büszke. Az órára pillantottam, pontosan 5:00 volt.

Az aranyórában Vilmoska végig rajtam volt, és egyértelműen szopizni szeretett volna, teljesen éberen kereste a tejecskét. Mikor ennek semmi akadálya nem volt, mellre tettem szépen a kisfiamat. Most volt alkalmam jobban szemügyre venni őt, ittam a szememmel a kis ismeretlen-ismerős vonásokat.

Közben a doki is kiment meg visszajött, és mondta, hogy van kint valaki, aki rólunk érdeklődik. Az ám! Hiszen Nati közben megérkezett! A szülésznő kérdezte, hogy behívjuk? Hát, ha lehet - feleltem szerényen. Lehetett. Judit behozta Natit, és ismét együtt volt a nagy csapat. Nati egyáltalán nem látszott betegnek, az arcán ragyogott a boldog és büszke mosoly. Mindent részletesen elmeséltünk neki, jó volt ott helyben újraélni, feldolgozni a pillanatokat, hiszen minden annyira felgyorsult a végére. Nem kívánhattam volna szebb aranyórát ennél.

Aztán fél hét körül mozgolódni kezdtünk, a szülésznő lemérte és felöltöztette Vilmoskát, mindössze 3240g és 50 cm az egész egy kis cukorfalat a négykilós Ádihoz képest. A saját lábamon toltam ki Vilmoskát. a váróba, ahol a két nagyfiam várt (a majdnem két éves Ádi még az igazak álmát aludta otthon). Boldog kíváncsisággal hajoltak a pici fölé, eggyel többen vagyunk, itt az új családtag. Nagyon aranyosan nézték, simogatták a kis takaróját. Aztán elbúcsúztam Natitól, és Judittól, akin az öröm könnyeit láttam, a kisfiaimtól, apósomtól, aki hősnőnek nevezett, és szépen bevackolódtunk a helyünkre Vilmoskával a csecsemőosztályon. Ültem az ágy szélén, dolgozott bennem az adrenalin, a tömény boldogság, végre itt az én kisfiam. Az én drága, negyedik kisfiam.

 Zsófi

Zsófi és Vilmos 

Nati és Judit a szülőszobánál