A DúlaTriumvirátus: Ádi születése

Aranyóra Ádival <3

Ádi születése

Ádi volt DúlaTriumvirátusunk első gyermeke, sőt, életre hívója. Mivel dúla vagyok, felmértem jelentőségét annak, hogy dúlával szülhessek, és régi orvosomnál, akivel az első két fiamat szültem, nem volt erre lehetőség. Így új orvosnál és új szülésznőnél kötöttem ki, egy másik kórházban. A félidőn már bőven túlhaladva, nehezen választottam dúlát a társnőim közül. De valahogy, az első megérzésemre hallgattam, és Natit, a tapasztalt dúlatársamat választottam, akinek megnyugtató személyisége csodás kiegészítője az enyémnek. Helyettesének pedig Juditot, aki első szüléskísérésére készült, és akivel mindig is éreztem valamiféle lelki közösséget a dúlaiskolában. Nati és Judit nagyon jó csapat voltak, a várandósság alatt el is mosódott a jelentősége annak, ki a helyettes, és ki az első számú. Mindent hármasban beszéltünk meg, hármasban készültünk, alkalomadtán a férjemmel kiegészülve.

Boldog eseménytelenséggel jött el a kiírásom napja, 2016. január 11. hétfő. A doktor áramlásvizsgálatot és ultrahangot csinált, majd egy ctg-n is részt vettem, semmi nem utalt közelgő szülésre. Abban maradtunk, hogy másnaponta ctg, és ha 18-áig nem történne semmi, akkor valahogy megindítjuk. Hittem benne, hogy erre nem fog sor kerülni, legkésőbb hétvégén megszületik a babám.

Január 13-án, szerdán érkeztem a következő ctg-re, az orvosom nem volt bent, az ügyeletes doktornő pedig derült égből arról tájékoztatott, hogy az új protokoll szerint 4 nap terminus-túllépés után pénteken reggel fél hétkor jelenjek meg a főorvosi bemutatáson, ahol, ha olyan a méhszáj állapota, a főorvos úr burokrepesztést fog javasolni. Én csak álltam megzavarodva, nem akartam vele vitatkozni, hogy én ezt nem akarom, aláfirkantottam a tájékoztatást, és kirohantam az utcára. A szülésznőt felhívtam, szerinte, nem valószínű azért, hogy megindítják, csak felajánlják, meg majd ezt még ki lehet kerülni – nem nyugodtam meg. OK, persze, mit tudnak velem csinálni, ha nem engedem, de semmi kedvem se volt persona non gratavá válni az új főorvos előtt, vitatkozni, stresszelni – nem túl kedvező állapotok a szülésinduláshoz amúgy sem. Felhívtam a doktort is, aki szerencsére nagyon karakánul közölte, hogy semmi gond, menjek el nyugodtan a bemutatásra, és ha úgy érzem, bátran mondjak nemet, szívem joga, nem lesz semmi baj, mondjam meg, hogy vele meg van beszélve.

Ettől függetlenül zaklatott állapotban értem haza, egy harmadik dúlatársamtól, kértem másnapra szülésmegnyitó masszázs időpontot, aki azt is tanácsolta, írjak Ádinak levelet, bújjon ki. Volt még egy óra szabadidőm, amíg hazaérnek a gyerekek, így lepihentem a hálóba, és mivel levélíráshoz nem volt kedvem, a félhomályban bensőségesen, csak ráfigyelve „elbeszélgettem Ádival”. El is szundítottam.

Délután a gyerekekkel a szokásos esti verkli lement, vacsoráztatás, fürdés, egy barátnőm is meglátogatott. Este, miután a srácokat lefektettük, én még céltalanul mászkáltam a lakásban fel-alá, azt hiszem erre mondják, hogy nem találtam a helyem. Nagy nehezen úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, aztán lefekszem aludni. Majd zuhanyzáshoz készülődve, mintha egy kis magzatvíz csöppent volna a lábamra, de nem volt folytatása, azt hittem képzelődöm. Azonban a tusolás befejeztével, vékony kis patakokban csorgott a lábamon a víz. Igen, kétszer is megtörölköztem, és még mindig. 22:40 volt. Férjnek szóltam, hogy igyon egy kávét, mert csordogál a magzatvíz. Meglepetésemre törzsi örömtáncot lejtett, nevetnem kellett rajta. Néztünk egymásra, és újra, harmadszor is ott voltunk: hiába képzeltük el ezt a jelentet ezerszer, és hiába vártuk, mint a messiást, nem is tudtuk hirtelen, hogy most mit kellene tenni. Kis szerencsétlenkedés után a szülésznőt hívtam először, akivel abban maradtunk, hogy mivel fájás nincs, egyre ráérünk bemenni a kórházba. Ezután hívtam Natit, hogy induljon Bajnáról, meg férjem anyósomat, hogy jöjjenek át a gyerekekre vigyázni. Aztán Juditot is felhívtam, nem tudtam mit mondjak neki, hiszen végül is Natival egykor találkozunk a kórházban, de annyira lelkes volt, abban maradtunk, hogy átjön, és aztán meglátjuk mi lesz.
Közben a nagy szervezkedésben azt vettem észre, hogy elállt a magzatvíz-csorgás. Próbáltam járkálni, de semmi, mintha elzárták volna a csapot. Nem értettem. Valamit benéztem, és mégis a zuhanyzással volt ez összefüggésben? Totálisan elbizonytalanodtam. Mindegy, mindenképp nézzünk utána, legfeljebb a kórházból egy ctg után hazaengednek. Felhívtam Natit is, mégse induljon éjszaka a hidegben, lehet, hogy az egész vaklárma. Ő azzal nyugtatott, hogy szerinte lezárta a magzat feje a víz útját (és neki lett igaza!), éreztem rajta, hogy bízik bennem, hogy ha akkor azt gondoltam, hogy az víz volt, akkor az víz volt! Közben megérkezett Judit, én meg totális hülyének éreztem magam, kontrakció nuku, víz nuku. A férjem szokás szerint teljesen nyugodt volt. Judittal lezsíroztam egy parázsolajos masszázst, amíg várakoztunk, Férj zenét tett fel. Alig adtam át magam a zenének és a masszázsnak, illetve a görcsös szülni akarás elengedésének, beállítottak anyósomék, szerintem rakétával jöttek. Ők is nyugtattak. Összeszedelőzködtünk, ahogy illik, és elindultunk a kórházba fél tizenkettő körül. Férj kövérgázzal kiállt a garázsból, mikor észleltük, hogy hát benzin az nincs. Még jó, hogy nem volt vészhelyzet, de azért mégis röhejes, hogy útközben halál nyugodtan megtankoltunk, ahonnan a férjem hozott nekem egy csokis fánkot, oldandó a feszültséget. Persze nem tudtam megenni. A kocsiban zene szólt, énekeltünk, a férjem kezét fogtam.

Közben éreztem, hogy valami indulgat, valami történik, néhány kósza összehúzódás igenis betalált. Így indítványoztam, hogy ne menjünk fel rögtön, miután beparkoltunk a szülészet elé, hanem jól esne a séta. Csillagos éjszaka volt, felettünk a Göncölszekér, finom, hűvös, friss levegő, de nem volt nagyon hideg. Csak róttuk az egyik épület körül a köröket, körbe-körbe. Megkértem a férjem és Juditot, hogy beszélgessenek. Két oldalról belém karoltak, néha nevettek, én is mondtam egy-két szót, de nem emlékszem semmire, egy árva témára se, én már akkor befelé figyeltem, és meglepve konstatáltam, hogy a körnek mindig ugyanazon a pontján jön az összehúzódás. Még tudok vele menni, még nem akad el a lélegzetem, de igenis, igazi összehúzódás. Közben egy-egy lépésnél újra éreztem, hogy szivárog a víz. Megnyugodtam, én már innen gyerek nélkül nem megyek haza.

Háromnegyed egy körül felmentünk a szülőszobára, Judit meg Férj leültek elöl a váróban, én meg bementem, hogy helló, szivárog a víz, és vannak nem rendszeres kontrakcióim. A műszakvezető szülésznő beküldött a vizsgálóba, és biztató hangon közölte, hogy bizony, ez 3 centi puha méhszáj, és azt mondania se kellett, hogy a vizsgálat következtében megindult Niagara nem más, mint magzatvíz. Épp felöltöztem, mikor egy sápadt kis fiatal lány jött utánunk a vizsgálóba: „még egy elfolyt vizes!” – annyira meg volt ijedve, hogy kiszaladt a számon: „miért, és az olyan nagy baj?”. „Nincs több szülőszobánk” – mondta komolyan a másik. „Ó, akkor enyém az utolsó?” – kérdeztem tréfálkozva. „Nem, már magának sincs”. Szuper! Na, mindegy is, igazából nem estem pánikba, hát ha jön a gyerek, akkor úgyis jön, csak kerül valami hajlék, ahol megláthatja a neonfényt, de extra gyorsan kellett elengednem az álmaimat a mécsesekkel körülvett fürdőkádban történő kitolásról, meg a többi szuper fantáziámat. Mindegy, meggyőztem magam, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Annyira megkönnyebbültem, hogy ez már az, tényleg szülünk, hogy a többi már annyira nem is számított.

Férj hívta a szülésznőt, Judit pedig Natit, induljon. Utána visszamentem ctg-re, kényelmes volt nagyon a fotel, behunytam a szemem, és jöttek a kontrakciók szépen. Nagyon akartam is, hogy jöjjenek, és tényleg jöttek. Mivel szülőszoba ugye nem volt, így mikor lekapcsolták rólam a ctg-t maradtam a kényelmes székben behunytam a szemem, és csak figyeltem a légzésemet, jöttek, jöttek a kontrakciók, már elakadt a lélegzetem, már olyanok is voltak, amiknek a csúcsán nem tudtam volna beszélni. Nem is tudom mennyi idő telt el, talán fél óra, berobogott a szülésznőm, örömmel üdvözölt, mondta, hogy átöltözik, és majd ő szerez szobát. Azonnal megnyugodtam, annyira megnyugtató volt, hogy itt van, és tudtam, mindent el fog intézni, nekem semmi dolgom nincs, majd ő megoldja. Behívta a férjem és Juditot, és megkaptunk egy viszonylag nagy szülőszobát. No, mondjuk azért a kétszáz kiló cucc, amit hoztunk beterítette.

Kértem egy fitness labdát, a szülésznő szerzett. Letámasztottam a fejem az ágyra, közben ringattam magam a labdán, Juditot megkértem, hogy folytassuk a parázsolajos masszázst közben. Férj, miután feltett egy zenei válogatást, odahúzta az ágy végébe a széket, és én megfogtam a kezét. Nem tudom, hogy a masszázs sikerült olyan jól, valószínűleg minden együtt, mert mire Nati kettő körül megérkezett, már aktív szakban voltam, és nehezemre esett jó képet vágni az eseményekhez. Natit olyan jó volt látni, szépen mosolygott rám, tudtam, hogy nagyon szeret. Én is próbáltam mosolyogni.

Már mióta dúla lettem ki akartam próbálni a muskotályzsályás borogatást, hogy humbug-e,vagy tényleg működik, és ezt a lányok tudták. Így egymásban megerősödve megbeszéltük, hogy eljött az idő. Fél szemmel láttam, hogy nagyon kotyvasztanak. Az én drága férjem közben ott ült a szülőágy végében, néha megfogtam a kezét, de egy idő után inkább a párnát markoltam az ő érdekében, ő pedig hátradőlt, lehunyta a szemét. Mindig ez a meghitt hangulat jut először eszembe, ha Ádi születésére gondolok.

Egy idő után a hangomat is elengedtem, elég tudatosan próbálgattam, hogy hogy esik jól, aztán rátaláltam a hangomra, a légzésemre. Közben a csajok elöl-hátul borogattak, egy idő után előre nem is kértem, mert hátul esett jól. Nem humbug, tényleg nagyon jó fájdalomcsillapító, és finom teaillata van. Közben pedig már totál befordultam, csak ilyeneket érzékeltem, hogy minden kontrakciónál bőven csorog a magzatvíz a labdára, és magamban mantráztam Ádinak: engedlek, engedlek…

A szülésznő rám mosolygott, és azt mondta, ha a következő elmúlik, megnéz. Így is lett: „Másfél ujjnyi méhszáj maradt, de papírvékony már, mondhatnám áttetsző, és kérlek, hogy most ne a másfél ujjnyit halld, hanem azt, hogy nagyon nagyot léptél előre, lassan hívom is a doktort.” mondta. 3:20 perc volt.

Remek, a körülményekhez képest rettenetesen meg voltam elégedve a helyzettel. Reggel nyolcra saccoltam Ádit, de reméltem már, hogy hamarabb meglesz, azt azonban nem is reméltem, hogy bő fél óra múlva a karomban fogom tartani. Ugyanis ahogy visszatértünk Natival a mosdóból, és lefeküdtem az ágyra, döbbenten konstatáltam, hogy a következő kontrakcióba már tolófájás-szerű érzet is vegyült. A szülésznőm azonban azt mondta, hogy sóhajtsam el a fájást, de semmiképp ne nyomjak még, nem elég tág még a kapu, hogy átengedje a babát. Totál fel voltam háborodva belül, azt meg hogy kell, és mégis meddig? Ezt nem én csinálom, ez csinálódik, nem fog menni, nem fog menni, ez nekem nem fog menni… Meddig, meddig, meddig, lehet, hogy innen még órákig? Judit mondta, hogy most pedig együtt fogunk lélegezni, megfogta a kezem, és lélegeztünk. Már ha azt annak lehet nevezni. Én még soha életemben nem koncentráltam ennyire. Utólag tudtam meg, hogy körülbelül három fájást sóhajtottam el. Nekem úgy maradt meg, hogy sokat. Nagyon sokat. Sokkal többet, mint amire képesnek éreztem magam.

Háromnegyed négykor a szülésznő újra megvizsgált, közben mondtam neki, hogy „Nem tudok többet elsóhajtani ”, Ő pedig mosolygott rám, és azt mondta: „Zsófi, nem kell többet kibírni, itt a kisbabád.” Nem akartam elhinni. Kibírtam, kitágultam, ez most azt jelenti? Igen, hiszen a szülésznő némileg hivatalos hangnemre váltva közölte az egybegyűltekkel, hogy a doktor hiába van úton, nem fog ideérni, megszülünk az ügyeletes doktornővel.

A férjem odajött a fejemhez, szorítottam a kezét, a lányokat nem is láttam, csak éreztem a jelenlétüket. A szülésznő rákérdezett, hogy jó-e így, maradok-e hanyatt fekve? Mivel nem tudtam elképzelni, hogy el tudjak mozdulni, ezért igent mondtam, ő odajött és gyorsan felállította a háttámlát, a félig ülő pozíció jól esett. Akkorára állította, amekkorára kértem. Közben bejött a doktornő, de mindez egyszerre, nagyon gyorsan történt.

Kicsit tanácstalan voltam, az izgés-mozgásban nem nagyon tudtam mit csináljak, aztán egyszer csak kivilágosodott számomra, hogy most jön az, hogy kitolás, és én ezt már ismerem, és most én szépen meg fogok szülni, és tök jól fog menni. És akkor elfújták rólam a tehetetlenséget, a pánikot, mindent, mint amikor a Terminátor 2-ben bekapcsol a tartalék energia, belekapaszkodtam a férjembe, a végén már két kézzel öleltem át alulról a derekát, a pulcsiját, ahogy fölém hajolt, és nyomtam, teljesen jól tudtam együttműködni a testemmel. Éreztem, hogy két fájás, és kint volt a feje. A szülésznőm rátette a kezem a nedves, ragacsos, meleg gömbre, konstatáltam, hogy van haja. A következő kontrakciónál tisztán éreztem, ahogy a babám fordul, és abban a pillanatban, 3:52-kor meg is született Ádám. Annyira megkönnyebbültem, alig vártam, hogy rám tegyék, és így is lett, végre magamhoz ölelhettem. Érzékeltem, hogy a lányok meg vannak hatva, de valahogy nekem és a férjemnek most nem jöttek a meghatottság könnyei. De azt láttam, hogy a párom büszke és boldog, és én is boldog voltam, de hulla fáradt, azt hiszem nem tudtam felocsúdni az elmúlt fél óra eseményeiből, egyszerűen nem érkeztem meg, lelkileg nem értem utol magam és Ádit.

Gyorsan a csajok segítettek megszabadulni a hálóingtől és teljes bőrkontaktusban öleltem a babámat, aki egyáltalán nem sírt. Nem nem sírt fel, hanem nem sírt. Őt nem rázta meg a megszületés, kiegyensúlyozottan nézett, és feküdt rajtam. És aranyfényű haja volt. Később a szülésznő ellátta a babát, a doktornő pedig engem, aztán végre csak mi maradtunk. Mellre tehettem Ádikát, aki azonnal szopizni kezdett, hihetetlen élmény volt. A férjem is csak gyönyörködött benne, az apró fülecskéjében, a szöszi hajában. Kiderült a mérlegelésnél, hogy 4020 g, 57 cm az én kis óriásbébim. Alig akartam magamhoz térni. Miközben a dúláimmal öltöztettük fel, csak bámultam rá, és kérdezgettem: „hát hogyan nőttél te ekkorára?”

DúlaTriumvirátus Ádi herceggel :)

Az aranyóra leteltével átköltöztünk a csecsemőosztályra, megettem a csokis fánkot, amit még Férjtől a benzinkúton kaptam. A lányokkal elbúcsúztunk, elmentek, mi pedig összeölelkeztünk. Boldogok voltunk. Aztán alighogy a férjem is elment, betolták hozzám Ádit, aki úgy aludt, mint egy kis szőke angyal. Közben reggel lett, megindult a kórházi jövés-menés, hajnalodott, a benzinkút fényei halványabban pislákoltak az ablakban, és én kinézve a rohanó világra végtelenül hálás voltam, ahogy megállt felettem az idő: ekkor érkeztem meg, háromszoros édesanya lettem.

Zsófi